Undorodom az egész sztoritól, utálom újra és újra hallani már negyvennyolcadszorra is, mert semmi értelme nincs leírni. Úgysem fog semmi az égvilágon történni, csak olyan szinten feltépi az emlékeket, hogy megint egy hétig tiszta ideg leszek, ha az egészet újra átgondolom. Főleg, hogy nap, mint nap hallom, hogy mi történik az új vezetés kezei alatt a még meglévő osztályokban.

Hallok az új igazgatóról, aki tekintélyt parancsolva megy be az osztályokba, természetesen az új kurzus jegyében Magyar Nemzetet szorongatva a hóna alatt; hallok a kb. semmittevésről, a mozdulatlan dolgokról, arról hogy Károlyi Mihály kommunista volt, mert politika kell a diákoknak, tudják kik a bűnbakok, és kik az ártatlanok.

Mekkora a kontraszt a régi időkkel szemben; emlékszem történelem órára Sitku Pál tanár úr - igazgató úr a Rubicon c. folyóiratot (történelmi lap) hozta be nekünk szemlézni, és még Károlyi sem volt kommunista, csupán egy elfuserált időszak egyik résztvevője; mellesleg nem kaptam meg a tanár úr óráin a „Trianon szindrómát” sem.

Aztán újra hallok a Népszabadságban a gimnázium ügyéről, ahol leírják szépen összeszedve, szisztematikusan, hogy mi is történt valójában. Megszólal egykor igazgató úr is, talán már egy fokkal megkönnyebbülten tud nyilatkozni a témában, de még mindig érződik, hogy itt valami a végletekig el lett cseszve – és nem az oktatás vagy az iskolai színvonal ment tönkre, hanem azért romlott el az egész, mert belenyúltak kívülről fenyegetőzve, tekintélyt parancsolva.

Na, igen tekintélyek, soha nem sül ki jó dolog, ha nincs mögötte valós tisztelet és bizalom, csak egy elképzelt fellengzősség lengi át. Viszont ha nektek ez az elit, akkor basszátok meg.