A legújabb Szonda Ipsos mérések szerint a lakosság 10%-a követi hellyel-közzel naprakészen a politika történéseit. Ez nem túl jó arány, főleg, ha helyi szinten is érzékeljük az érdektelenséget. Ennek ellenére a lehetőség megvan, hogy változtassunk a százalékokon. A hozzá való alapanyag pedig csupán annyi, hogy beszéljünk folyamatosan közös dolgainkról.

Itt van például az esztergomi „Magvető” szoborcsoport jövőjének ügye is, amelyről tényleg nagyon keveset lehet hallani a városi diskurzusban, de minap a Szeretgom cikkezett róla egy sort, örvendetes a szerző fáradozása. Bár ez tényleg csak egy szobor, viszont néha már riasztó az a csend, ami a közös dolgainkat körüllengi. Hasonló ügyekben pedig még az sem lehet kibúvó, hogy inkább elzárkózom, mert akármit teszek, akkor is szarul fognak menni a dolgok, mert politizálni egyszerűen féleszű és értelmetlen cselekedet.

Mert ez alapvetően másról szól, arról hogy adott kérdésekben felelősen, mérlegelve és jól informáltan tudjunk dönteni; és ne hagyjunk piszkot magunk után trollokként az interneten buta kommentek formájában, mert az nem előre visz, hanem jobb esetben csupán egy zsákutcás párbeszédet eredményez, viszont rosszabb esetben odáig vezet, hogy egyeseknek már nem is lesz kedve hozzászólni a fórum témájához, mert csak a végtelen gyűlölködést látják.

Az előző városvezetést is a kibeszélt ügyek buktatták meg, illetve az a nem elhanyagolható tény, hogy volt néhány elszánt újságíró, lokálpatrióta vagy egyszerűen csak esztergomi polgár, aki felvállalta a konfrontációt, végletekig ment az igazáért és később publikálta is felhalmozott tapasztalatait.

Az önkormányzati választások óta viszont az is kiderült, hogy bár Tétényi Évát elsődlegesen az iránta érzett szimpátia juttatta polgármesteri székéhez, viszont ezt az ázsiót könnyen csak Meggyes Tamás és a Fidesz frakció irányába fellelhető gyűlölet tartja fent hosszútávon, nem pedig egy pozitív program megléte. Ha jól belegondolunk, mérlegeljük az elmúlt két év eseményeit, akármennyire is fájóan hangzik, de ez az igazság.

El kell fogadni, hogy a változások nem egyik napról a másikra, rohamtempóban történnek, hanem lassan, sokszor csendesen a mélyben, a fősodortól kicsit leválva, potenciális kis összefogásokkal, a nyilvánosság apró mozzanatainak kibeszélésével. Az empatikus hangnemet fenntartva, hogy ne csak a szélsőséges hangvételű, egzaltált városi polgárokat csalogassuk beszéd közelbe, hanem egy szélesebb spektrumon mozgó olvasó-, és beszélőközönséget tudjunk az információk közelébe invitálni.